-1994-ben anyagi okok miatt mentem el. Megszületett első fiam és itt nem tudtam eltartani a családomat albérletben, így kerültem Sopronba, majd Ausztriába, aztán Győrbe. A szívem hozott vissza 2 éve, most pedig az eszem visz el ismét, de nagyon-nagyon sajnálom itt hagyni a várost, hiszen túl sok érzelmi szál köt ide.
Most sajnos sem szakmailag, sem anyagilag nem tudom kielégíteni az igényeimet, ezért váltok. Egykori mesterem és a mai napig is mentorom, Edvi séf mondta egyszer, hogy: ”Te gyerek, csak akkor tudod élni az álmaidat, amikor majd saját „kocsmád” lesz, addig kompromisszumokat kell kötni.” Nos, most közel állok ehhez a lehetőséghez.

 

-Én nem vagyok könnyű ember, mert ha elhatározok egy szakmai irányvonalat, ami szerintem a helyes út, akkor arról nem lehet eltéríteni. Mégis sokan próbáltak akadályokat gördíteni elém, sőt azt hiszem, hogy egyedül a cégigazgatónk hitt töretlenül az elképzeléseinkbe és a megcélzott szakmai irányvonalban. Ő egy nyitott, sokat látott ember, aki pontosan tudja, mit akar, ezért talált ránk annak idején.

 

-Barátokat. Batátokra leltem Szabó Zoliban, a fiukban, akik a kezünk alatt nőttek fel és lettek igazán jó szakemberek. Lehetőséget, hogy kamatoztassam sokrétű tapasztalataimat, valamint nagy kihívást, ami megmutatta, mire vagyok képes egy ekkora, monumentális méreteket öltő létesítményben, mint a Konferenciaközpont, és a kezdetekkor még színvonalas szakmai munkára való lehetőséget is adott. Nem bántam meg, hogy visszajöttem, de most már nincs több dolgom itt, a langyos vízből pedig mindig gyorsan kilépek.

Két évet húztál le a hotelban. Bár nem mindenki ölel meg barátilag, de vitathatatlan, a Hajdú-Bihar megyei gasztronómiába beégetted magad! Amikor először találkoztunk, azt hittem, a Lycium Chefje Mile József, és Te meg Szabó Zoli "csak" a helyettesei vagytok, aztán nagyon hamar rájöttem, mekkorát tévedtem! Ahogy egyre jobban megismertelek benneteket, úgy ébredtem rá, a kezdeti "szereptévesztésem" mennyire sértő is rátok nézve!  Hisz Ti valami egészen újat, szokatlant, pezsgést hoztatok a régió gasztronómiai életébe... Megnyerted a Gál Sándor emlékversenyt is, tekintélyed lett a szakmai elit körében... Te hogyan vélekedsz erről?

 

-Mile Józsi egész más irányvonalat képvisel, nagyon jól ismeri a regionális igényeket, jól alkalmazkodik hozzá, és így sikeres tud lenni Debrecenben. A helyi sajtóban gyakran megjelent, hogy Ő a Lyciumnak is az Executive séfje, amit eleinte sérelmeztünk, aztán rájöttem, ha erre büszke lenne, akkor valamit jól csinálunk.
Az aszpikversenyek az egyetlen kiugrási lehetőség volt hosszú ideig a Magyar gasztronómiában, ami soha nem okozott örömet, de még mindig jó a reklámértéke, ezért ezt a feladatot is meg kellett oldani. A szakácsverseny számomra viszont az, hogy egyforma feltételek mellett, egyforma meglepetéskosárból, ugyanannyi idő alatt ki mit képes elkészíteni. Ez az igazi megmérettetés, a többi csak cirkuszi mutatvány, viszont jó alap a kreatív konyhaművészet felé vezető úton, de ez csakis az egyik lépcsőfok! Amíg a melegkonyhai trendek teljesen átalakultak, addig a hidegkonyhai versenyeken még mindig ugyanazok a 20 éves elemek köszönnek vissza, így ez a fajta erőpróba már leáldozóban van, azt hiszem.

 

-Őszintén úgy gondolom, hogy remek kapcsolatokat ápolok a környékbeli séfekkel, azt hiszem egy idő után elfogadtak. Én egy nagyon nyitott, közvetlen, könnyen barátkozó ember vagyok, ami persze kiszolgáltatottá tesz, de hamar átlátok a szitán, és megválogatom, hogy hosszútávon ki maradhat a bizalmasom. Nagyon megkedveltem a kis konyhai csapatomat, akikkel azt hiszem mostanra tudtunk kialakítani egy ütőképes brigádot. Őket nagyon sajnálom itt hagyni, de részemről kész vagyok tartani a szakmai kapcsolatot. Az utódomnak ezért ebből a szempontból nem lesz nehéz dolga, csak el kell fogadtatnia magát a srácokkal, ami az Ő esetükben csakis példamutatással és megfelelő szakmai felkészültséggel lehetséges, hiszen óriási igényt mutatnak a folyamatos fejlődésre, tulajdonképpen ezzel tudtam magam mellett tartani Őket.

 

Szakmailag, emberileg volt-e hatással valaki rád Debrecenben?

 

Boros László, Szabó Zoltán és Csidei Tamás "konzultálnak" egy borvacsora után...

-Ajjaj! Emberileg Boros Laci bácsi, aki az első találkozásunkkor már nyíltan felvállalt, segített, bíztatott és ha kellett fejet mosott. Ő az igazi apja a Debreceni szakácsoknak. Ő olyan ember, aki annak ellenére, hogy kétszer annyit időt töltött a konyhában mint én, nem szégyellte megköszönni , hogy tanult tőlem valamit. Erre vagyok a legbüszkébb, amikor egy ilyen értékes ember elismeri a munkámat. Szakmailag csak Szabó Zolival voltam közvetlen kapcsolatban és értékes 2 évet dolgoztunk együtt, sokat tanultunk egymástól, ezt már az Ő távozásakor megbeszéltük, valamint kialakítottunk egy remélhetőleg tartós családi barátságot is, így már nem csak az országban szétszórva élnek a barátaim, hanem Európa szerte.

 

-Azt, hogy a Debreceni és a környékbeli kollégák megismertek, befogadtak, és talán néhányan megszerettek, és hogy sok állásajánlatot kaptam a régióban is.
Büszke vagyok arra is, hogy nagy rendezvényeken is gyakran jöttek szakmailag –valóban- hozzáértő emberektől dicsérő szavak, amik persze a háttérben maradtak, nem úgy, mint az apróbb hibák!

 

-Néha elgondolkodtam azon, hogy valóban jó úton járok-e, ez elbizonytalanított és sebezhetővé váltam, amit aztán ki is használtak néhányan.

 

-Nem tudom, nekem pótcselekvés, mert nem tudtam szakmailag megvalósítani elképzeléseimet, ezért csak írtam a vágyaimról, hátha egyszer valóra válnak.
Egyébként számomra hasznos volt, mert nem fordultam magamba, helyette próbáltam lépést tartani a világgal, majd erről igyekeztem számot adni a honlapodon, több-kevesebb sikerrel. Az, hogy felvállaltam magam, szintén kiszolgáltatottá tett, de csak nyílt lapokkal tudok játszani, nem csak a szebbik felemet mutogatva, hanem az árnyoldalakat is.
Cikkeimben nem csak a trendeket próbáltam felsorakoztatni, hanem sokat foglalkoztam a Magyar gasztronómiával és annak megújításával is, ha már egyszer hazafi érzelmekkel túlfűtött vagyok. Ez akkor erősödött fel bennem, amikor Ausztriában dolgozva lekezeltek, csupán a nemzetiségem miatt. Ezekért a törekvéseimért Balázs-mester díjra terjesztettek fel, majd kaptam az alapítványtól egy meghívót az asztaltársaságukba, ami nagyon megtisztelő volt számomra.

 

-Nem szeretem a kompromisszumokat, és amikor nem javasoltad egy-egy cikk megjelenését, mert nem az igazi arcom adtam, akkor kezdtem el írni egy saját internetes naplót, ahol nincs cenzúra és megmutathatom a másik énemet is. Ezen kívül én nagyobb rendet szeretek tartani a saját portámon. A honlapotok számomra nehezen áttekinthető, a régi cikkek mélyen elásva megtalálhatatlan helyen vannak, valamint így könnyebben elérhető egy helyen minden munkám. Nagy jelentősége tehát nincs, ez a saját kis internetes naplóm, amit megosztok másokkal is.

 

(…mosolyog.)

-Nem tudok lazítani, ezért is lettem gyomorbeteg. Az utolsó percig precízen fogok dolgozni, ahogy azt mindig is tettem, de ez nálam nem tudatos, inkább a megszállottság és a szakmai fanatizmusból vezérel. Csak szépen ,de sallangmentesen tudok búcsúzni, nem szeretem a felhajtást magam körül. Utolsó nap úgy fogok kilépni az ajtón, mintha nem történt volna semmi, és másnap újra mennék. Annyi az apró változás csupán, hogy az díszvacsora menüajánlatban szerepeltetek egy új ételt, ami a „Robin Hood utolsó vacsorája” nevet viseli, és nem más, mint egy végtelenül egyszerű fuzionált étel, egy sült paprika-paradicsom rizottó, amit én készítek el. Ilyen jelzésértékűen szeretnék csupán elköszönni, ahogy a hétköznapjaimat is élem.

 

Mire és hol készülsz ezután?

 

-Mindig nagy terveim és ambícióim vannak egy-egy váltás során. Babonás vagyok, ezért nem mondom ki konkrétan, de talán most a magam ura lehetek a számomra egyetlen tökéletes technológia segítségével a Sous Vide-dal. Elképzeléseim szerint egy kötetlen jellegű Bistrot alakítanék ki étlap nélkül, naponta, vagy hetente változó 6-7 étel szerepelne a kínálatban, valamint egy-egy szép déli és esti menüvel bővíteném a kínálatot. De ez még nem tisztult le teljesen, mint ahogy az sem , pontosan hol és mibe vágom a fejszémet.

 

-Szeretném, ha egyszer már elérném, hogy senki másnak ne kelljen megfelelnem, csakis a vendégeimnek és magamnak.
Igazi álmom, egy, - egykor még - Magyar földön álló tengerparti sziklafalba vájt kicsi kis fogadó a tenger morajával, néhány szobával, pici konyhával, friss alapanyagokkal a közvetlen környékről és nap, mint nap csak főzni, főzni, főzni nem csupán a megélhetésért, hanem csak úgy egyszerűen és szeretettel…