Szeretem, -vagy csak szerettem- a hamisítatlan csárdák autentikus hangulatát.

 Mint átutazó gyakran megfordultam az út mentén álló vendégcsalogató fogadók küszöbén, körültekintve szinte vonzott az a miliő, a takarosan forgolódó pincérkisasszonyok kaján mosolya, az asztalhoz tessékelő fogadós önzetlennek tűnő, már-már zavarba ejtő kedvessége,a patyolattiszta kékfestő abroszok hűvös illata, a kézzel formált cserépedények érdes tapintása, a gerendákon sokasodó paprikafüzérek napfényben vöröslő tánca, és a cigányzene, a kihagyhatatlan prímással és cimbalmossal az egy síkon dübögő  zenegépek helyett.

Igen az a sok-sok rég nem látott Hungarikum, amiért a külföldi turisták mind idejártak, lassan kiveszni látszik, legalábbis abban az őszinte és hamisítatlan formában, amitől messze földön híressé vált vendégszeretetünk és gasztronómiánk.

Mint gyakran utazó és kulináris élvezeteket kutató „gasztronauta” még ma is gyakran előfordulok egy-egy könnyű ebédre, vagy éppen estebédre valamelyik vonzónak tűnő vendéglőben egyre inkább kevesebb, mint több sikerrel, már ami az élvezeteket illeti.

A Hortobágy turistacsalogató nemzeti parkja hozhat némi felüdülést erre a Magyar virtussal tűzdelt vendéglátásra szomjazó nemzedéknek, ám igen csak borsos áron, ami érthető is, hiszen a kuriózumokat meg kell fizetni.

Igen ám, de mitől lett kuriózum Magyarországon a tradicionálisan hazai gasztronómiai forma?

Ha van valami ami ellen tenni kell a Krúdy nyomdokain lépdelő sorstársaimnak az a  Magyarságunk, és a híres vendéglátásunk nemzeti kincsé és  tétele, és megőrzése, addig, amíg még van mit megőriznünk sarjainknak.

Vannak néhányan tehát, akik nyílván üzleti érdekből, de jól megőrzik hagyományainkat annak hamisítatlan formájában.

 Esztergomból tartottunk Visegrád felé a csodás, festői Duna kanyargásait kísérve, amikor iszonyú korgásra lettünk figyelmesek, de nem e folyó morajlása volt ami megütötte fülünket, hanem a gyomrunk jelzett, hogy bizony nincs mese, ha nem eszünk éhen veszünk. Kényszertől vezérelve elhatároztuk, hogy az első helyen megállunk és betérünk, bármi is legyen az! Az út bal oldalán régi épület, semmi jót nem sugall az öreg csárda vén gerendája, de elfogadjuk a kedves invitálást. Egyedül vagyunk csak az étteremben, bár igaz, hogy az ebédidő rég elmúlt, a vacsorához pedig még túl korán van. Vagy családi vállalkozásról lehet szó, vagy csak évek óta együtt dolgozó, összeszokott kis csapatról, mert szemmel láthatóan kiválóan megértik egymást. Terítéken a klasszikus magyar konyha; pörköltek,egészben és frissen sültek, készételek hada, ahogy az már időtlen idők óta megszokott a korral nem haladó helyeken Mátyás király óta. Az árak tükrözik a mai Magyar igényeket; olcsó alapanyagokból sokat, és minél kedvezőbb áron, amiből egyébként túl sok jó nem szokott kisülni!

 Egyik étel ára sem kerüli el nagy ívben az ezer forintos lélektani határt, így hát a fél siker már megvolt. Az asztalra került húsleves házias és finom, a betétnek sincs hűtő íze, gyermekeink egyik kedvence a rántott sajt előétel áron kapható

-körettel is bőven 1000 forint alatt van -az adag mégis bőséges, az olaj amiben kisütötték friss lehetett. Érdekességet keresve az étlapon nem volt könnyű dolgom, ám mégis sikerült rábukkannom egy még általam sohasem kóstolt ételre a velős marhapörköltre.  Nos én sem bántam meg a választást, finom volt és bőséges, ráadásul szintén a lélektani határ körüli áron volt kapható. Asztaltársaságom ízlését nem nagyon elemezgetném, mert a különböző panírozott finomságok nekem nem okoznak izgalmat, de bevallásuk szerint hibátlanra sikeredett. Aztán egyre többen nyitogatták ránk az ajtót!

Az italkínálat a csárda jellegéhez képest meglehetősen választékos volt, szép számban szerepeltek különböző hazai pálinkák is a repertoárban, és meglepetésemre a csehek egyik nemzeti itala is a Karlsbadból származó Becherovka is.

Nem okozott ez a hely sem életre szóló élményt, nem volt gasztronómiai csúcsokat döngető, de kellemes meglepetés volt az udvarias kiszolgálás és a jó konyha. Nem véletlen, hogy mire fizetésre került a sor, szép lassan benépesítette a vendégsereg a többi, még szabadon lévő asztalt is, és talán az sem lehetett tévedés, hogy másnap visszafelé ugyanide tértünk be egy gyors ebédre…

Gasztronauta